Most már az eső esik, hallani lehet. Őszi, tavaszi, nyári, villámmal vagy anélkül, de esik. És illata van a párának az esővel együtt. Illata a csendnek, a békének a pillanatnak. Megismételhetetlen. Benne van az Idő és a Tér minden valaha volt rezdülése, benne van mindenkinek a temetése és a feltámadása, ahogy a koporsó fedelére rácseppen egy esőcsepp, majd még egy és utánna még egy és ahogy lehullik a néma arcokon, mint megannyi könny és fájdalom. Mégis gyönyörű. Örök.
Majd felszáll a pára és a festő felnéz a bérc tetejére, a tábor ázott házaira. Mert ott is esik. Mindenhol esik. Lefesti, ahogy a köd körbetekeredik puha gallérként a bércek nyakára, de le festi azt is, ahogy a pára fölszáll a lovasával terepre induló ló kitágult orrlyukaiból, a felkelő szombat reggeli nap szentséges fényében. Lefesti a pillanatot és a lelkébe zárja, mint lenyomatot az Univerzum végtelen könyvtárába, elrejti azt.
