George Varga

Bemutatkozás. Nem szándékoztam írni nagy terjedelmű bemutatkozást, de ha egy kicsit bővebben érintem az életem állomásit azt gondolom, hogy talán jobban megismerhetnek. Már tizenkét éve megjelent az első könyvem és sokan kérdőre vontak a bemutatkozás miatt. Nos próbáltam röviden leírni, de valahogy nem láttam annak sok értelmét. Elolvastam sok rövid bemutatkozást, nekem is kellett írni a kiadónak, de az valahogy csonkára sikeredett. Most megpróbálom röviden, de több információval megtöltve bemutatni magam, bár még most sem tartom fontosnak. Az olvasók George Varga néven ismernek – hogy miért épp így, azt majd később elmondom. Valójában Varga György néven születtem, 1954 márciusában, a hatodik napon, Nyíregyházán, ebben a sokszínű, és lágyszépségű világba, amely azóta is formál, hol szelíden, hol könyörtelenül. A Bocskai utcán töltött első öt évemről csak foszlányok maradtak: egy ablak fénye, az utca zaja, egy mozdulat, amit talán csak álmodtam. Aztán jött a lakótelep, ahol a gyerekkorom igazán elkezdődött a sok-sok gyerek között – ahol a világ nem volt mindig szelíd. Valami akkor kezdett el bennem másként működni: a gondolataim nem fértek belém, a viselkedésem sem igazodott a szabályokhoz. Akkoriban azt mondták rám: rossz, kezelhetetlen, szófogadatlan. Ma talán azt mondanák: egy nyughatatlan, aki nem tudott csendben maradni, mert túl sok minden kavargott bennem. A tanáraim szerint elfogadhatatlan voltam, kezelhetetlen – pedig én csak azt éreztem, hogy bennem a kíváncsiság keres, kutat, kérdez, és nem találja a helyét sehogy sem. De talán épp ez a keresés lett az írás gyökere, azt gondolom. Mert aki nem találja a helyét, az történeteket kezd építeni, álmokat, vágyakat valósít meg – olyanokat, ahol van tere a másféle gondolatoknak is, a csendnek és a megértésnek is. De ezt akkor még nem tudtam egészen 2013-ig. Addig a gyakorlatban próbáltam az elgondolásaimat átültetni, álmaim megvalósítva átélni. A világ, amelyben felnőttem, nem volt mindig barátságos. A lakótelep szürke házai között sokszor éreztem úgy, hogy nem találom a helyem – mintha a gondolataim túl nagyok lettek volna a koromhoz, vagy túl hangosak a környezetemhez képest. A tanáraim nem tudtak mit kezdeni velem, én pedig nem tudtam mit kezdeni a bennem kavargó kérdésekkel. Nem voltam rossz, csak másként kerestem a válaszokat. A nyughatatlanság mögött mindig ott volt valami mélyebb: egy vágy, hogy megértsem az embereket, hogy lássam, mi van a szavak mögött. Akkor még nem tudtam, hogy ez az érzékenység egyszer majd történetekké formálódnak bennem. Csak azt éreztem, hogy figyelek – néha túl sokat, néha túl mélyen. Az írás nem úgy jött, mint egy döntés. Inkább úgy, mint egy menedék vagy egy bocsánatkérés, ugyanakkor egyben egy keserű búcsúzás is. Egy hely, ahol nem kellett megfelelni, csak átélve ott lenni. Ahol a csend is beszélhetett, és a kimondatlan is helyet kaphatott. Gyermekkoromban két őrangyalom volt. Az egyik az osztályfőnököm, Kanyári Zoltánné – nekünk csak Olga néni –, a másik pedig a lakótelep könyvtárosa, Kerekes Elekné, Ica néni, (Kisanya) akivel halk szavú barátság fűzött össze egészen a haláláig. Ők ketten nemcsak láttak engem, hanem láttak bennem valamit. Meg akartak megváltoztatni, de nem úgy mint mások, hanem megértéssel. Türelmük és emberségük volt az első igazi tükröm. Olga néni hivatalból tanított, megszemélyesítve a világ legmegértőbb tanárát, még Ica néni volt az, aki először tágította a világnézetem úgy, hogy közben ostorozott is – de nem bántva, hanem magyarázva. A téves gondolataimat nem elutasította, hanem kibontotta, hogy lássam, miért tévesek. Kilenc évesen kezdődött ez a különös ismeretség, ami nem szavakkal, hanem munkával indult: könyveket pakoltunk a polcokra, amikor rám kérdezett, szeretek-e olvasni. Dadogtam - és bevallom szégyenkeztem a sok könyv között. A barátaim nevettek, ő pedig csak mosolygott. Akkor még nem tudtuk, hogy Ica néni nemcsak könyvtáros volt, hanem egyfajta tanítómesterünk is -, egy pedagógiai zseni. Tudatosan választotta ki azt a kis csapatot, akiket fel akart vértezni mindazzal, ami egy értelmes embernek elengedhetetlen. Később bevallotta, hogy sajnálta volna, ha elkallódunk. Mint mondta, ismeri a korosztályunkat – neki is volt két hasonló korú gyereke – és bele sem mert gondolni, hogy tájékozatlan ostobák maradjunk, amikor csak egy karnyújtásnyira van a tudás forrása. Tanítani akart minket – nem katedráról, nem szigorúan, hanem sokkal célravezetőbben. Büszke vagyok, hogy a magántanárunk volt – csak úgy, önszorgalomból, aki megszerettette velünk az olvasást, bevezetve minket az irodalom csodálatába. Ahogy telt az idő, a könyvtárból lassan otthon lett. Egy nap, amikor már idősebbek lettünk, leültetett minket, kiosztotta a könyveket, és azt mondta: „Fel fogom kérdezni.” Ez nem kérés volt, hanem csendes parancs és ez így ment, még végig nem mentünk a világirodalom remekein. Akkor kezdődött valami más – egy minőségi ugrás az életünkben. Egy utazás, ami nem térben, hanem belül zajlott. Az én álmodozó, kíváncsi természetem szinte belesimult a történetekbe, amiket kaptunk és később átbeszéltünk. Olvastunk mindent, amit ő jónak látott, és ami elengedhetetlen volt az életünk alakulásához. Innen már nem volt kérdés az olvasás, mert olyan magasra repített, hogy beleszédültem. Mert – ahogy mondta a mester – az olvasás kitágítja a tudatot, formálja a gondolkodást, és azon keresztül a jellemünket is módosítja. Az olvasás lassan a lételememmé vált. Büszkén mondhatom, hogy akkoriban én voltam a legolvasottabb tekergő a korosztályomban. Ica néni gondoskodott róla, hogy ne csak a „hülyeség” legyen a gondolkodásunk középpontjában, hanem valami más: egy minőség, ami többé és értelmesebbé tesz minket. A tanulás sosem volt nehéz számomra – csak épp nem volt rá időm. Így érkeztem meg az önmegvalósítás időszakába, ami azóta is végig kíséri az életem. Csak épp ebben a nagy elhatározásban minden volt, kivéve az iskola. Aztán eljött a kamaszkor, és vele együtt egy ajtó, amely addig zárva volt. Mintha a világ, amely addig csak szűk ablakokon keresztül mutatta magát, hirtelen kitárult volna előttem. Az addig hordozott nehézségek, a gyerekkor szűkös tere és belső zűrzavara mögött egyszer csak megjelent valami: a lehetőség, hogy kérdezzek, hogy álmodjak, hogy próbálkozzak. Szinte megrettentem, amikor a jelentkezési lapot ki kellett tölteni. Nem a tanulás riasztott, hanem az érzés, hogy amíg én bent ülök az iskolában és gépészetet tanulok (amit persze nem szerettem) az élet kint, nélkülem zajlik. Ezt nehezen viseltem. Olyannyira, hogy amikor néhány év szenvedés után, már csak a vizsgák voltak hátra, egyszerűen nem mentem el. Nem lett belőle bizonyítvány. Befejeztem azt, amit akkor kínlódásnak éltem meg. Ma sem sajnálom – de akkor határozottan fellegeztem. Talán azért is, mert úgy éreztem, nekem több kell, minthogy olajos munkaruhában szereljem a gépeket. Nem tudtam mi az, de azt igen, hogy valami más kell. Budapestre mentünk a barátaimmal, és az élet új fejezete kezdődött – tele kérdésekkel, tervekkel, és azzal a belső hajtóerővel, ami azóta is visz előre. Két laza év, ahol már megtanultam magamról gondoskodni. A fantáziám mindig is zsúfolt volt – tervek, képek, elképzelt jelenetek keveredtek benne, mint egy soha meg nem álló film. Most, ahogy visszaemlékszem ezekre az időszakokra, először érzem, hogy mindez nem teher volt, hanem ajándék. Minden érdekelt: egy mozdulat, egy gondolat, egy új élmény. Minden mögött kérdések sorakoztak, és minden kérdés mögött ott volt a vágy, hogy kipróbáljam, megértsem, megéljem. Ez volt az önmegvalósítás első időszaka – ami nem, mint cél, hanem mint ösztönös felkészülés volt az előttem álló életre, ami még annál is sűrűbb és fantasztikusabbra sikerült. Nem tudtam még, ki vagyok, de azt igen, hogy tudni akarom, mit hozhat ki magából egy ember. Őszinte leszek és megtörten beismerem, hogy mindig túl léptem a határaimat a keresés közben. Ha azt kérdeznék mit csináltam? - "csak azt tudnám válaszolni, hogy mit nem?,, Ez a keresés pedig azóta is velem van: az írásban, az emberi kapcsolatokban, a viszonylagos belső rendben, a csendekben, amelyek néha többet mondanak, mint a szavak. A házasságom után újabb kihívás előttem álltam – de addigra már megtanultam, hogy minden nehézség egyfajta próbatétel volt, amit nem elkerülni kell, hanem megérteni. Így tekintettem rá, mint mindenre akkoriban: kíváncsisággal, belső lendülettel, néha talán túl nagy önbizalommal is. Amikor megszületett a lányom, valami megváltozott. Nem menetközben, hanem azonnal. Határtalan boldogság töltött el, és vele együtt egy mély, komoly elköteleződés. Az apaság, azt hiszem, mindenkit átalakít. Bennem is jelen volt ez a változás, de úgy érzem egy kicsit markánsabban. Mintha a belső iránytűm beállt volna egy célra. Nekifeszültem. Nem azért, mert tudtam, hogyan kell jól csinálni, hanem mert éreztem, hogy most már nem csak magamért vagyok itt. A világ, amely addig a saját kérdéseim körül forgott, hirtelen tágasabb lett. És én benne akartam maradni – jelen lenni, figyelni, tanulni, sőt felelőse lenni. És közben a tanítás is jött – nem az iskolapadból, hanem az életből. Hol csendesen, hol zajosan, hol sikerrel megajándékozva, hol büntetve a figyelmetlenségemért, de mindig jelen volt az okitásom. Hibáztam sokat, bajt is csináltam, és még többet vállalkoztam. Néha elvesztem a saját terveim között, néha sikerrel jártam, mert akkor már komolyan üzleteltem. Nyitottam boltot, és más vállalkozásokba is mélyen belefolytam. Ráéreztem valamire – nem csak a pénzre, bár az sem jött könnyen, hanem arra a különös közelségre, amit az emberekkel való mindennapi találkozás jelentett. Olyan volt, mintha egy élő pszichológiai előadáson vettem volna részt, ahol minden gesztus, minden szó, új összefüggéseket tár fel előttem. Egyre finomabban érzékeltem az emberek természetét. Nem tanultam ezt sehol, csak figyeltem, és lassan megértettem. A felfedezéseim titkokat nyitottak meg előttem – nem látványosakat, hanem olyanokat, amelyek mélyen, csendesen formálnak. A beszélgetésekben egyre gyakrabban én irányítottam a narratívát, és ez nem hatalom volt, hanem bizalom. Jó pozícióban éreztem magam: tudtam képviselni azt, amit gondoltam, amit elképzeltem egy barátság reményében. Már magabiztosan ment minden, amikor elért az az üzleti életben, amitől sokan tartanak: az anyagi összeomlás. Nem volt jóérzés, inkább elszomorító. Ahhoz a ponthoz érkeztem, ahol újra kellett gondolni mindent. Elhatároztuk, hogy elhagyjuk az országot. Kanadába kerültünk – egy új világ, új nyelv, új kihívás. És én, mint mindig, vittem magammal a kérdéseimet, a kíváncsiságomat, és azt a belső hajtóerőt, ami azóta is visz előre, bár ma már egy agyvérzés nyomán inkább a gép előtt. Amikor megérkeztünk Kanadába, a jövő homályos volt, mint egy párás ablak, amin keresztül csak sejteni lehetett a jövőt. Egyetlen szót sem beszéltünk angolul, de fiatalok voltunk, tettre készek, és ösztönösen tudtuk, mi a dolgunk: gondoskodni a családról, bármi áron. Mire felocsúdtunk az elfoglaltságunkból, már elrepült az idő felettünk, és persze a huszonnyolc év is amit egy másik földrészen éltünk meg. Közben építettem magunknak egy házat északon, a végelláthatatlan vadonban, ahol megérintett a természet. Minden évben elmentünk vadászni egy barátommal – a Kanadai erdőben ez nemcsak élmény, hanem beavatás is volt egyben, ahol a vadon egy piciny szeletét megláthattam. Megdöbbentően lebilincselt és magával ragadott. Egyre többet jártam haza is, szinte minden évben. Egy barátom jóvoltából a hazai erdő szerelmese lettem, miközben eljártam a vadászatokra. Bennem ekkor már sűrűsödtek az élmények – rétegekben, egymásra rakódva. És közben az én tanítómesterem, Ica néni, aki harminc éven át, minden évben kérte, hogy írjak, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem mertem, nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Bevallom töredelmesen, hogy elképzelhetetlennek tartottam, különösen akkor, amikor Jókai vagy Vass Albert, Móricz Zsigmond, de akár Viktor Hugót vagy Balzacot is említhetném, jutott az eszembe. Ezeknek a hatalmas neveknek az árnyékában, árnyékukban ez a felkérés szinte nevetségesnek hatot. Nem ellenkeztem csak ígértem, mert nagyon tiszteltem a mesterünket, de azt gondoltam, hogy bármennyire is okos, ezt most elvétette. 2013 januárjában kaptam a hírt, hogy Ica néni, az én drága tanítóm, meghalt. Lesújtó volt. Le kellett ülnöm a géphez. És akkor megszületett az első regényem (magam sem értem hogyan): Az öregember és a farkas címmel, ami, mint ahogy Kanadában hívtak: George Varga néven jelent meg. Neki ajánlottam – az örök hálám jeléül. 2014-ben nyugdíjba vonultam és hazaköltöztünk Erdőbényére, ahol volt egy korábban megépített házunk. Nyugodt, szépséges kis hegyi falu, amit gyönyörű erdős hegyek vesznek körül. Itt voltam itthon és itt volt az életem legszebb időszaka, ahol nyolc könyvet írtam. Ezek a regények nem rólam szólnak, mint inkább csak beleszőttem az életem eseményeiből, amit magam mögött hagyva, leszűrve megtapasztaltam. Nos, ha véletlenül hosszúra nyúltam, elnézést kérek. Lehetne ez a kis bemutatkozás hosszabb is és sokkal de sokkal tartalmasabb is, de akkor ez egy regény volna – mert egy élet annyi mindennel van tele, hogy abba bele sem mernék kezdeni. Vagy talán mégis elkezdtem egyszer?